Nagyon féltém. Hülyeség, vagy nem, de mégis féltem. Egy nagyon jó barát, akire nagyon sokszor számíthattam, aki megértett és, aki furcsa mód akkor is velem volt, a fejemben, mikor nem volt ott. Az ahogy ő éli az életét, a felfogása, a hozzáállása az élethez, nagyon sokat számított nekem az elmúlt időszakban, amíg távol voltam, egyedül voltam, bezárva a saját agyamba, ahol kigyógyultam a agy-klausztrofóbiámból. És ő ebben segített és meg csak nem is tudott róla. Mert én kihagytam belőle, mert nem jelentkeztem. Így nem tudhatta, hogy nem felejtettem el. És féltem, hogy most, olyan hosszú hallgatás után haragudni fog és a találkozás fájdalmas lesz és kellemetlen, mert én nem fogom tudni igazan megmagyarázni ezer ember között, hogy miért tűntem el, hogy miért nem tudtam bevonni, miközben maximálisan bevontam. Hogy Ő annak ellenére végig velem volt, hogy erről nem tudott. Hogy nem foghatta a kezem végig az úton, mert úgy nem tudok haladni és egyedül kellett végigcsinálnom

Ez most bonyolult és érthetetlen, de a lényeg, közérthető formában, hogy elhanyagoltam egy nagyon fontos barátságot és rettegtem, hogy a találkozás igazolja félelmeimet, és tényleg haragszik.
Annak ellenére, hogy ismerem, és tudom, nem haragtartó típus. Tudom, nekem is fajt volna nagyon! és mivel az ember magából indul ki, nem lehettem biztos a megbocsátásában.

De nem volt szemrehányás, nem volt rejtett feszültség. Csak megnemérdemelt öröm a viszontlátás miatt. A barátság melegsége, meghatottság és hála.
 
És ez most kimondhatatlanul jó. Mert tartozom a magyarázattal, de nem a mentegetőzéssel, tartozom a mesével arról, hogy ő is ott volt, és most már tudom, el is fogja hinni, nem csak kifogásnak, finomításnak fogja érezni.