GÖMBÖLDE

Én is lépek, a másik is lép. A távolság egy pillanatig csökkenni látszik, de aztán megcsillan valami. Egy üvegfal, mely a semmiből tűnik fel és visszaveri bizalom-sugaraimat. Nincs mit tenni. Visszalépek. Sőt... Abban a pillanatban, hogy meglátom az előttem tornyosuló falat és érzékelem, én is leengedem a saját falamat. Abban bízom, a másik nem vette észre, hogy egy pillanatig én nyitottabb voltam, mint ő. Jujj, az nagyon ciki lenne, a bizalom az emberi gyengeség első árulkodó jele. Más érzéseiben bízni egyenesen szégyenteljes.
Az én falam visszautasításból és tettetett közönyből áll. A másik fal összetételét nem ismerem, de hasonlóra tippelek. Tejüveg falakkal védem magam a láthatóság, érthetőség é kiismerhetőség ellen, miközben arra vágyom, hogy lássanak, érezzenek, izzanak bennem és értsenek meg végre. De ezt nem tehetem. Tejüveg falak... Minden csak dereng. Én is derengek magam számára a visszatükröződésben, és mások is csak derengenek számomra az üvegen át, és csak remélni tudom, hogy én is csak derengek mások számára. Semmi sem biztos, semmi sem bizonyos. A fal mögött sem, a mosoly sem, a sírás sem egyértelmű. A kétértelműség világában, ha egyértelmű vagy elvesztél, ijesztővé vagy nevetségessé válsz.

Tejüveg falakkal körülvéve járjuk ketten e furcsa táncot.
Egymástól az összeomlást remélve redőnyeinkkel kegyetlen játszunk.
Mosoly és könny csak elmosódott, félremagyarázható, furcsa jelzés,
Melyeket a "blur" funkció tesz ijesztően egységessé.
Sohasem tudod meg mit gondolok, ne bízz bennem, elszaladok!
Nem ígérek, és nem adok.
Nem várok el, és nem kapok.
Nem mutatok, nem takarok.
Nem fáj semmi, nem kacagok.
Nem éneklek, nem hallgatok.
Nem élek s meg nem halhatok!